Palvin Barbi nem tökéletes.
Na jó, szerintem gyönyörű.
Hat héttel a szülése után pedig újra kifutón állt. Elég különleges pillanat, nem? De engem valahogy nem is ez foglalkoztat igazán, hanem az, hogy mitől látunk valakit szépnek. És miért olyan nehéz néha ugyanezt meglátni magunkban.
Tudod szerintem mi az egyik legszebb a Barbiban? A természetessége. Egy olyan világban, ahol a tökéletesség szinte munkaköri követelmény, az emberi báj igazán különlegessé tesz valakit. Amikor nem egy hibátlanra szerkesztett képet látunk, hanem egy valódi nőt.
A tökéletesség valójában elég unalmas.
A természet például egyáltalán nem törekszik rá. Egy fa nem nézegeti a szomszédját, hogy annak bezzeg milyen szimmetrikus a koronája. A méhecske sem gondolkodik azon, hogyan tud ekkora potrohhal egyáltalán repülni. Egyszerűen csak méhecske.
Mi meg közben hajlamosak vagyunk folyton méricskélni magunkat. Néha elég egy fotó, egy tükörkép vagy egy rosszabb nap, és máris találunk valamit, amin változtatni kellene. Mintha mindig lenne valaki, akihez képest egy kicsit másmilyennek kellene lennünk.
Pedig ha szeretnéd igazán látni magad, ne folyton másokhoz mérd a képet.
Nyugodtan csodáld meg, ha valaki szép. Attól neked nem lesz kevesebb. Fogadd el, hogy mások másképp élnek, másképp néznek ki, mást választanak. Aztán nézd meg, benned mi a jó. Mi az, amitől te vagy te.
Nem kell minden fának tölgynek lennie. Nem kell minden virágnak egyszerre nyílnia.
Szóval: keep calm. Vegyél egy nagy levegőt. Menj ki az erdőbe, nézz fel a fákra, és egy kicsit engedd el ezt az egészet.
A természet egészen jól elvan tökéletesség nélkül is. Miért pont nekünk kellene annyira igyekeznünk?
